Miután a hétvégén kibújt a két alsó metszőfog, azt hittem végre kicsit nyugalmasabbak lesznek az éjszakák. Ohhh, én naiv. A hétfőről keddre viradó éjszakánk volt az eddigi legrosszabb. Már az elalvásnál kezdődtek a problémák. Rettenetesen nehezen aludt el, ugyan eszméletlen álmos volt szegényem, de a külvilág mindennél érdekesebb volt. No és a játék előrébb való, mint az alvás, legalább is egyenlőre. A szokásos fél 8- 8 óra helyett kilenc óra körül merült álomba, de legalább sírás nélkül megúsztuk ezt a hoszzú procedúrát. És aztán fél 11-kor elkezdődött a rémálom. Innentől kezdve ugyanis óránként kellett szegényemhez kelnem. A mai napig nem tudom mi lehetett az oka a sok kelésnek és sírásnak. Mert nem egyszerűen felébredt, hanem néha vígasztalhatatlanul sírt. Cici nem kellett. Ilyenkor csak felvettem, magamhoz szorítottam, sétáltam vele egyet a szobában, majd miután megnyugodott megpróbáltam visszatenni az ágyába. Több kevesebb sikerrel. Ilyenkor kezdődött minden előröl......És ezt játszottuk reggel fél 7-ig. Rég nem voltam ennyire fáradt reggel. De Berci sem volt az fitt és üde kisfiú, mint lenni szokott. Fél 10-től Ringatóra szerettem volna elvinni, de a Fiatalúr megvétózta a dolgot. A szokásos 45 perces reggeli alvásából ugyanis másfél órás szundítás lett. Legalább ő kipihente magát.
A doktornénit vártuk még délelőttre az utolsó Prevenár-oltásal, de csak délután ért hozzánk. Persze szokás szerint Berci aludt mire ideért, így kelthettem fel szegényemet, amit igencsak zokon vett. Megértem visszaaltatni, mikor elment. De aludt még egy jót az ölemben, és mire felébredt Apa is hazaérkezett.
